Jennifer Niven - Veled minden hely ragyogó

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Megejtően szép kamasz szerelem három hónapja ez a sodró lendületű és megrázó történet, de még ennél is több: élet, halál, betegség, előítéletek és megbélyegzés, önfeláldozó igyekezet, gyász és a tragédiából való katartikus feltámadás körül forog Theo és Violet love storyja. A két végzős középiskolás fiatal öngyilkosságra készülve ismerkedik meg az iskola óratornyának keskeny párkányán állva. Ki menti meg a másik életét? Ki a felelős a másikért? Ki és mit tehet (tehetne) a leselkedő végzet ellen? Bepillanthatunk egy szeretnivaló fiú gondolat- és érzésvilágába, gyermekkori traumáiba, amelyek elkerülhetetlenül sodorják őt a kezdettől fogva sejthető végzet felé. A paradox módon felemelő vég mégis meglepetést tartogat az olvasónak, és egyhamar nem feledjük, ahogy Theót sem, aki rövid, üstökösszerű létével új életre serkenti szerelmét, Violetet.

Író: Jennifer Niven

Cím: Veled minden hely ragyogó
Eredeti cím: All the Bright Places
Kiadó: Maxim Kiadó
Kiadás éve: 2015.
Oldalszám: 430
Téma: Romantikus, YA, Depresszió, Öngyilkosság

Tudtam, hogy ez a történet teljesen össze fog törni és szomorú leszek tőle, mégis elolvastam, most pedig fogalmam sincs mit is írhatnék róla.

A borító nagyon szép, és tetszik, hogy teljesen a könyvet tükrözi, a post it-ek, a madár, a virág teljessé teszi a képet.

A történet Finchről és Violetről szól, akik ugyan nem ismerik egymást, de tudják, hogy ki a másik. Egészen addig nem foglalkoznak egymással, amíg egy nap nem találkoznak az óratorony tetején, mondhatjuk azt, hogy ezzel indul be a cselekmény. Ezután, ahogy a romantikus könyvekben szokott lenni szereplőink egyre több időt töltenek együtt, és lassan rájönnek, hogy eléggé élvezik egymás társaságát, DE ez nem egy tipikus love story, a folyamat megmarad, de az írónő átalakítja, és ennek köszönhetően egy más stílusú könyvet hozott létre.

Finch egy igazán érdekes és sokszor érthetetlen fickó. Először azt hittem adrenalin függő, aztán azt, hogy beteg, végül pedig azt gondoltam, hogy egyszerűen csak túl magas az intelligenciája, és emiatt nehezebben követem a gondolatmeneteit. Ez kicsit emlékeztet Holly Smale hősnőjére, Harrietre, aki hasonlóan Finch-hez, érdekes, nem mindennapi tényeket tárol a fejében. Eltér az átlagostól, és ezért kinézik, és gúnyolják az iskolában, ami nagyban megnehezíti az életét, na és persze a családi gondjairól nem is beszélve.

Violet ezzel szemben egy teljesen átlagos lány, aki egy hatalmas traumán van túl, és ezt próbálja valahogy feldolgozni. Finch ebben sokat segít neki, még ha nem is veszi észre. A lány legnagyobb hibája a könyv elején az volt, hogy számolja hány nap van az érettségiig. Mikor ezt megláttam teljesen pánikba estem, és elgondolkodtam azon, hogy nekem hány napom van még. Mint lusta diák eszembe sem jutott elkezdeni kiszámolni, ehelyett szépen kigugliztam. 90 nap volt akkor hátra (02.03.), most pedig 79 nap (02.14.). Jobb lett volna nem tudni.

Visszatérve a könyvre főhőseink közös iskolai feladatot kapnak, ez még közelebb hozza őket egymáshoz. Különböző helyekre látogatnak el, amik néha érdekesek, néha látványosak, néha pedig őrületesek. Mind a ketten nagyon élvezik ezeket a kirándulásokat, és az idő múlásával egyre jobban megismerik egymást.

Nem hiányozhatnak a bonyodalmak sem. A szülői tiltás, a belső vívódások, a megoldásra váró problémák, és ahogy lenni szokott minden egyszerre zúdul a fiatalok nyakába.

A történetet két szemszögből ismerhetjük meg, látjuk Finch és Violet gondolatait is. Finch-é csapongó, gyakran követhetetlen volt számomra, de ezek adják a könyv lényegét, és talán ezekben kellene keresni a tanulságot, a válaszokat.

A könyv szomorúvá tett, nem örültem a végkifejletnek, de tudom, hogy kellenek az ilyen regények is.

Értékelés: 5/3,5
A könyv egy komoly téma köré épül, ami igazán szomorú dolog, de sajnos ez a valóság. Jól megírt történet, szomorú végkifejlettel.

Borító: 5/5
Szép, letisztult, egyszerű, de mégis teljesen a könyvet tükrözi.

Karakterek: 5/5
Jól kidolgozott karakterek, szerethetőek.

Idézetek:

”- Bármit mondasz, az köztünk marad. Talán nem tűnt fel, de nem kifejezetten dúskálok a barátokban. És ha dúskálnék is, nem számítana. Azoknak a seggfejeknek így is túl sok pletykálnivalójuk van.”

„Mi volna, ha ilyen lehetne az élet is? Hogy csak a boldog részét tartsuk meg, és semmit se a szörnyűből - még a kicsit kellemetlent is mellőznénk. Ha a rosszat kivágnánk, és csak a jót tartanánk meg?”